Johann Sebastian Bach: Sonatas

Műsorismertető

Johann Sebastian Bach (1685—1750) kamarazenéjének legnagyobb része a kötheni „hangszeres” évek derekán, 1720 körül keletkezett. A harmincas éveiben járó zeneszerző 1717-től 1723-ig működött karmesterként a kis anhalti fejedelmi udvarban, ahol alkotói fantáziáját elsősorban az instrumentális zenére összpontosította. E Weimar és Lipcse közötti, alig több mint fél évtized legfontosabb termése —számos kisebb kompozíció mellett— a három fennmaradt hegedűverseny, a csembalókíséretes hat hegedűszonáta, valamint a hegedű szólószonáták és -partiták, a három gambaszonáta és a szólógordonkára írott szvitek, a négy zenekari szvit, a hat Brandenburgi verseny, a kétszer tizenöt két- és háromszólamú invenció, a francia és angol szvitek, a d-moll kromatikus fantázia és fúga, valamint a Wohltemperiertes Klavier I. része. A hagyomány szerint ugyancsak erre a periódusra tehető a harántfuvolára írott obligát csembaló, illetve basso continuóval kísért szonáták keletkezése is, bár egyes művek datálása és hitelessége a legutóbbi két évtizedben heves szakmai vitákat produkált.

A fúvós hangszerek közül legkésőbb a harántfuvola vett részt önálló zenei műfajokban, bár német földön kétségtelenül nagyobb népszerűséget élvezett. Ezért gyakran „német” fuvolának is nevezték, megkülönböztetésül a mintegy 1750-ig egyszerűen csak „flauto”-ként jelölt egyenes fuvolával, vagyis a blockflötével (furulyával) szemben. Ez utóbbi típusra már 1698-ban komponált szonátákat a francia Jacques Paisible (1650 k. — 1721), míg az első harántfuvolára írott szonáták 1715 körül keletkeztek, szerzőjük a német Johann Christian Schickhardt (1680 k. — 1762) volt. A harántfuvola gyors, alig fél évszázados felívelése során a XVIII. század derekára gyakorlatilag teljesen kiszorította az addig egyeduralkodó blockflöte-családot. A harántfuvola későbarokk divatja —mint annyi más divathullámé— Franciaországból indult hódító útjára. Jean-Baptiste Lully, XIV. Lajos udvari karmestere kezdte zenekarában egyszerre alkalmazni a két, azonos hangolású fuvolatípust, a harántfuvola azonban hamarosan önálló irodalommal is gazdagodott: Michael de la Barre (1675 k. — 1743) harántfuvolára és basso continuóra írott op. 4. jelzésű művei 1703-ban jelentek meg Párizsban, s bár még nem a szonáta műfajban, de csaknem két évtizeddel előzték meg Bach fuvolára írott kompozícióit.

Műfajukat tekintve a Bach-jegyzékben hármasával ciklusba rendezett fuvolaszonáták a kor párhuzamosan egymás mellett élő két fuvolatípusához hasonlóan, két egymással rokon formatípusba tartoznak. Az obligát csembalóval kísért háromtételes, concerto-típusú szonáták közül (BWV 1030—1032) mindössze az első, eredetileg g-moll hangnemű, később h-mollba transzponált kompozíció bizonyult hitelesnek, és maradt fenn teljes egészében. A négytételes, continuo-kíséretes fuvolaszonáták ezzel szemben (BWV 1033—1035) a chiesa-típusú, vagyis templomi szonáta tételrendjét és formai hagyományait követik.

g-moll szonáta BWV 1020 (transzponálva a-mollba)

A kutatás mára egyértelműen bizonyította, hogy a Bach-műjegyzékben fiatalkozi kompozícióként feltüntetett szonáta nem Johann Sebastian, hanem Carl Philipp Emmanuel műve: a mű valamennyi egykorú forrása ugyanis őt tünteti fel szerzőként. A háromtételes, concerto-típusú szonáta eredetileg hegedűre íródott, hangterjedelme és faktúrája azonban alkalmassá tette a fuvolán vagy blockflötén való előadásra is. Mindez nemcsak a szerzői hitelesség, hanem a keletkezés idejére vonatkozóan is döntő magyarázattal szolgálhat. A Bach utáni generációra jellemző kiadói gyakorlat szerint a kompozíció jobb eladhatósága érdekében a zeneszerző nem zárja ki az alternatív hangszeren való előadásmódot.

Esz-dúr szonáta BWV 1031 (transzponálva G-dúrba)

Kevés olyan kompozíció van a bachi életműben, amelynek szerzőségét és datálását olyan egymásnak ellentmondó érvekkel és bizonyítékokkal cáfolták, illetve erősítették volna, mint a népszerű Esz-dúr fuvolaszonáta. A mű, amelynek létezik egy G-dúr változata is, számos műfaji és formai rokonságot mutat a hosszú ideig szintén tévesen Johann Sebastian Bachnak tulajdonított g-moll szonátával (BWV 1020). Mindkét szonáta a concerto-típusba tartozik, vagyis gyors—lassú—gyors tempójú tételek alkotják. A concerto-szonáta műfaji meghatározás továbbá utal a darabok kezdetére is, ahol a két hangszer az egymástól határozottan elkülönülő tutti—solo kontrasztjával mutatkozik be. A kétféle téma minndkét műben szorosan kapcsolódik a hozzá tartozó hangszerhez. A középtétel mindkét szonátában obligát csembalóval kísért szóló, míg a zárótétel megismételt allegro. A nyitótételekben a ritornell utoljára nem a tétel végén, hanem a visszatérés helyén jelenik meg, ekkor azonban elmarad a kantábilis szólóhangszer téma. A számos zenei hasonlóság mellett jellemző formai különbség is megfigyelhető: az Esz-dúr szonáta kezdetének háromszori ritornell indítása helyett a g-moll szonáta mindössze kétszer indítja el a ritornell-szakaszt a tétel elején, míg az utolsó ritornell után nemcsak az első ritornellt, hanem a másodikat követő szakaszt is megismétli.

e-moll szonáta BWV 1034 (transzponálva g-mollba)

Az e-moll fuvolaszonáta és dúr hangnemű párja formailag a sonata da chiesa megszokott tételrendjén alapul: lassú—gyors—lassú—gyors. A dallamvezetésben mindkét szonátánál megfigyelhető olaszos elemek a kifejezés eleganciájával párosulnak: az e-moll szonátában az Adagio bevezetést követő két szertelenül vidám allegro tétel ostinato-basszuson nyugvó méltóságteljes andantét fog közre. Az E-dúr szonáta behízelgő cantilénával indul. Dinamikus zárótételét két olaszos hangvételű tétel előzi meg: szonáta formájú, határozott allegro, valamint egy egyszerre táncos és kontrapunktikus jellegű, tömör siciliano.

E-dúr szonáta BWV 1035 (transzponálva F-dúrba)

A már idős Johann Sebastian Bach a berlini udvarnál tett látogatásai alkalmával (1740, 1747) három eltérő műfajú fuvolakompozícióval ajándékozta meg a kiváló fuvolajátékos hírében álló porosz uralkodót, Nagy Frigyest és muzsikus partnerét, Fredersdorfot. Ebből az alkalomból keletkezett a Musikalisches Opfer c-moll triószonátája, valaminta continuós E-dúr fuvolaszonáta. A korabeli fuvolán rendkívül kényelmetlenül játszható két hangnem valószínűvé teszi, hogy mindkét kompozíció a berlini udvarban is használatos fuvolatípusra, a flauto d’amoréra íródott, amely a XVIII. század derekán még négy-öt hangszerből álló fuvolacsalád francia eredetű terc-transzponáló tagja. A transzponálás a játékos számára nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen elegendő volt a kottát francia violinkulcs szerint olvasnia. E fuvolatípus németországi elterjedtségét az a tény is bizonyítja, hogy a három csembalókíséretes fuvolaszonáta mindegyikének létezett egy-egyterccel magasabban lejegyzett változata, vélhetően azért, hogy a német muzsikusokat megkímélje a számukra szokatlan francia hegedűkulcs olvasásától.

G-dúr triószonáta BWV 1039 (transzponálva B-dúrba) két fuvolára és basso continuóra

Az ugyancsak a templomi szonáta modelljét követő triószonáta két adagio tételére mérsékeltebb tempójú allegro, majd zárótételként féktelen presto következik. A kezdő adagio 12/8-os lüktetése ugyanabba az olaszos karakterű siciliano tételtípusba tartozik, mint a csembalóval kísért c-moll hegedűszonáta (BWV 1017) nyitótétele, vagy a Máté-passió obligát hegedűs h-moll áriája.

Az 1720 körül két fuvolára és continuóra írott G-dúr triószonátának két további változata is létezik. Az egyik egy obligát csembalóval kísért viola da gamba szonáta (BWV 1027), zárótétele pedig orgonára történt átdolgozás (BWV 1027/a). A gambára való átdolgozás során Bach az első fuvola szólamát a csembalójátékos jobb kezére, a basszusét pedig a balra bízta. A második fuvolát oktávval lejjebb transzponálva a gamba játszotta.

Vissza a lemezhez »

Kattintson a borítóképre a nagyobb méretben való megtekintéshez!

Consort Zenei Alapítvány

Lachegyi Imre a Consort Zenei Alapítvány elnöke és egyben az alapítvány által szervezett koncertek és kiadott lemezek egyik fő közreműködője.

Az alapítvány honlapja »

Kövesse az alapítványt a Facebookon »